(…) A hadititok az, amit nem tudni, hanem titkolni kell
Minden, ami fontos – Hadititok
(…) Semmit sem szabad tudni – Hadititok
(…) Mindenhol, minden – Hadititok
(…) A megismerhető – Hadititok
A megismerhetetlen – Hadititok
Ami van – Hadititok
Ami nincs – Hadititok
(…) A jövő – Hadititok
A múlt – Hadititok
A jelen – Hadititok
Erdély Miklós: Hadititok, 1984
A múlt nem az a dolog, ami adva van. A múlt, úgy, ahogy volt, eltűnt. Ami van, az a jelen, az állandóan folyó, mindig itt levő VAN. A múltból emlékeink vannak, és tudjuk, a múlt és a jelen közti határ is éppannyira mozog előre az időben, mint amennyire cseppfolyós, és féligáteresztő hártyaként működik: a nagyobb molekulákat rugalmasan átengedi).
Emlékek persze vannak – egy ideig az emlékezők fejében és testében, aztán levéltárakban, könyvekben megírva és rengeteg tárgy a múltból. A múlt tökéletes rekonstrukciója mindazonáltal elvileg sem lehetséges, de egy megragadható és értelmezhető (sőt értelmezendő) konstrukció létrehozható.
Ma, a post-truth időszakában nehezített pályán jár a kutató, nemcsak az eddig ismert akadályok nehezítik mozgását. A források szűkössége vagy éppenséggel túlcsorduló bősége, a nyomhagyó és a nyomolvasó (a történész) értelmének, értékeinek társadalmi beágyazottsága, és a nyelv átlátszatlansága mellett a szándékos megtévesztések elárasztó özönével is meg kell küzdenie.
Mit tehet itt a művész?
Sipos Eszter és Horváth Csaba Árpád (mint Kisspál Szabolcs vagy Jeremy Deller) mindezek birtokában is tudják, mit tehetnek. Az átélők tapasztalatai, a kikutatott tények, a mindebből leszűrt eredmények különböző layereinek egymásra helyezésével próbálnak meg egy koherens, de legalábbis olvasható képet adni. Nem eltitkolják forrásaikat, azok heterogeneitását, vagy az alkotók szubjektivitását, hanem éppen ezekre kérdeznek rá. Eközben azonban megtudhatunk valamit egy bizonyos gyár működéséről, arról a korszakról, arról a társadalomról, amelyben az ilyesfajta létesítmények működtek (és működnek).
Ez az installáció a fikció és dokumentáció határán levő művek azon csoportjába tartozik amelyek (bár vannak bennük megtévesztő elemek is) nem csapnak be, nem áltatnak, mivel nem varratmentesen illeszkednek egymáshoz a részek, hanem a kutatás-feldolgozás-bemutatás (művészi kifejezés) problematikusságát is tematizálják, egyszerre látjuk mindhármat és kapcsolódásaik nehézségeit. Sipos Eszter és Horváth Csaba ezúttal projektjük harmadik komolyabb, de nem utolsó fázisát mutatják be. Eredményeiket könyvben összegzik majd, a könyvből viszont már láthatunk itt lapokat.
A gyár, amelyről szó van, a föld alatt épült, 1952 és 1956 között intenzíven és extenzíven működő észak-magyarországi lőszergyár.
A fejünk felett lebegő, földbe telepített gránátok szobrai és a fegyverláda veszélyérzetet keltenek ugyan, és utalnak arra, hogy egy barlangban lehetünk, de nem támasztanak illúziót, nem érezzük magunkat a föld gyomrában, ahogy az odvas fa sem idéz fel erdőt – a film odarejtése inkább titkok lététre utal.
A videó a munkára készülés egyik epizódjának dokumentációja. Az elbeszélés a fegyverkölcsönzés megszervezése közben támadt apró, de messzire vezethető nehézségről szól. A rémálomszerű utazás során fegyveres nők állják utunkat, Európa-térkép, Szovjetunióból származó tárgyak – mondhatni háborús dekoráció – keresztezik gondolatainkat. Mai fiatal lányok mintha dolgoznának a fegyvergyárban, ahol egykori fiatal lányok tették azt – ám ez sem imitáció, csak utalás.
Sipos Eszter új festményei kitépett könyvlapok imitációi, mintha a kitépéstől elmázolódott volna néhol a festék, a rajtuk levő ábrázolás pedig megfestett könyvillusztrációk (fotográfiák) – bizonyítják ezt a kiállított könyvlapok. Annak a könyvnek lapjai, amit maguk a művészek állítanak elő. Az önreferencialitás mellett a képszövegek is körkörös logikát mutatnak olykor (már, ami a művészek latolgatását illeti) a teljes bizonytalanság állapotában. Semmi sem világos. Például Ön kicsoda? És ha tudja, mért hazudik erről folyamatosan? Erre nincs válasz – áll az egyik célzó fegyveres alatt, akinek háttere Luc Tuymans Schwarzheide című festménye. A felejtés (amit Anri Sala oly pontosan felfedett Intervista – Finding the words c. munkájában) politikai, történelmi és pszichológiai okainak egymásba-játszását testesíti meg a tiszt képén a felirat: Végülis a legfontosabb: emlékeznem kell arra, ki vagyok… A falu a fegyvergyár közlében álló település, és végül a 4. festményen a könyv egy lapján látható lövészpáros másikát láthatjuk. Felirata az alkotók statementje is egyben: Nem is gyanítottam, hogy ilyen sokáig fog húzódni az ügy. Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, a jelenben a jövő. Az pedig egyenesen ínyenceknek való, hogy a festmény mintha egy fotó túlzott nagyítása lenne: még szemcsésebb, nem részletgazdagabb a kép, viszont – valamilyen oknál fogva – skurcban láttatja a figurát: torzított, mintha ironikusan valami nagy tárgy (illetve ember) képe volna.
A monokróm festésmód, az olykori elmosódás – nemcsak az emlékezet működése szerint való, hanem a háttér kölcsönzésén túl egyben olyan művészek stílusát idézi (Gerhardt Richter, Nemes Csaba), akik szintén elfeledni vágyott eseményeket, a múlt homályába hullott történeteket dolgoztak (dolgoznak) fel.
A könyv lapjait olvasva és képeit nézegetve bizonyos fontos részletek tárulnak fel a fegyvergyárról, a hozzá kapcsolt faluról, az ott dolgozó emberekről és a művész-történészek kutatásával kapcsolatos történetekről. A címlapon (a filmben – tehát többszörös áttétellel) tudtunkra adják, hogy elegük van a sok hazugságból, s ezt a „háttérben” összefüggésbe hozzák az érzékelés megszállásával – itt és a feltárt történetben egyaránt.
Az installáció mellékes és kis dolgok, esetleges fragmentumok kollázsának tűnik, egyszerre fiktív dokumentumok és igaz fikciók együttese. Az imitációk és utalások nem állnak össze „nagy, összefüggő képpé”, a művészek kerülik az illúziókeltést.
A fikciók és tények ilyen „túlságosan is emberi” hibridje (mely végső soron nem fejti meg a „nagy titkot”) egyszerre távolít el a háború rémületétől és okoz kis rossz közérzetet: A hihetetlenül gyors változások, a kiszámíthatatlanság korában itt ugyan még béke van, de holnap lehet háború.
Tatai Erzsébet
