+36 20 482 7144

Meddig mész el? című kiállítása kapcsán - Viltin Galéria, 2012. március 7 - április 21.

Teljesen logikus reakció a kortárs művészetekben a konvergálásra törekvés a szociális, politikai, elméleti területeken tapasztalható elaprózódásokra, strukturális elbizonytalanodásokra. A nagy narratívát eltemettük, azonban kisült, ez ugyanolyan, a fenntarthatósághoz tartozó emberi igény, mint maga a kétely. A rugalmas referenciapontokkal operáló kánonírás (ami már természetesen nem is kánonírás) még a street artnál is rövidebb idő alatt vált önmaga preparátumává: a posztkolonialista elméletek nyomán valahogyan csak nem akar egy ezen elveknek megfelelő gyakorlat1 – és piac – megizmosodni, lévén a piacot nem a lelkiismeret és altruizmus jellemzi; a szupremáciák továbbélése a rejtett narratíva létjogosultságát igazolja. Az egymással nem kommunikáló magánmitológiák helyett előtérbe került a relációesztétikában az emberi kapcsolatfölvétel, mint művészeti forma és cél; illetve a képalkotás értékmérőjeként régóta alkalmazzuk a szaknyelv helyett a személyes megéltség hitelességének mérlegelését. Sipos Eszter itt és ezen kérdéskörökben kapcsolódik a korához.

Következetes, egy-egy műformát éveken keresztül precízen kidolgozó alkotó, aki ugyan kiindulásként szubjektumától el nem vonatkoztatható, úgynevezett eseményeket használ, azonban magánmitológia építése helyett e személyes történetek újraközlését egzisztenciális kérdések paraboláiként alkalmazza. Ez az a mozzanat, amelyben világosan törekszik arra, hogy elhatárolja magát az egyéni narráció – jó ideig bevált – érvényétől.

Vágya nem kevesebb, mint az élet értése; az egyén sorsa iránti felelősségének tisztázása, amiről világosan beszél e műcím: (Ne menekülj a tegnap elől) A tegnap nem torzított el bennünket, vagy mi nem torzítottuk el a tegnapot. (No need to escape from yesterday because yesterday hasn't deformed us or hasn't been deformed by us) Mindez tagadott formájú idézet Beckett2 tollából: A tegnap eltorzított bennünket – vagy mi torzítottuk el a tegnapot? (there is no escape from yesterday because yesterday has deformed us, or been deformed by us?). E mondat emblematikusan foglalja össze a széttört, majd egy pillanatra újra összeálló egykori egész akarásának mitológiáját, amely e tárlat egyik vezérmotívuma. (A nagyobb, széttört tányérok egyes, lényegi információt hordó darabjait edzett üveg körlapra rögzítette a művész, s alá egy fatáblából kivágott körlapra a maradék töredékeket, melyek olykor úgy fordulnak alá a látható fragmentumoknak, hogy egy-egy pillanatra a rekonstruálható egész mutatja meg magát.)

Hogy a bölcsészet mindezt fölveti, talán nem ad okot csodálkozásra. Azonban amikor a kortárs fizika is visszalép a filozófiába a Nagy Egyesítő Elméletek (Grand Unified Theory) kapcsán, az mintha az írót igazolná. Az önmagukban elégtelennek tekintett általános relativitás- és kvantummechanika-elmélet (a túlnagy és a túlkicsi) egyesítésekből spekulált húr-, majd szuperhúr- és multiverzum-elméletek tizenegy dimenziósra duzzasztott verziói (M-Theory) után újra emancipálják a megfigyelő tudatát, mint ami szükségszerű ahhoz, hogy értelmet adjon a megfigyelés tárgyának, az erre alkalmas, mert ezt lehetővé tevő univerzumnak.3 Nem járunk messze tehát nemcsak annak beismerésétől, hogy a jövőt ugyanúgy lehet alakítani, mint a múltat; hanem ekképpen az ismert tétel megfordítása is a diskurzus ajtaján kopogtat: a tudat határozza meg a létet!

Sipos Eszter posztmodernje tehát talán már más alapvetésből válogat saját múltjának kultúrkincséből. Különösen figyelemreméltó az, ahogyan nemcsak a reneszánsz majolikatányér ornamentikáját, hanem a struktúráját (ornamentikus keret, belső mezőben illuzionisztikus ábrázolás), sőt, még ugyanebben a korban – Corvin Mátyás idején – csírájában meglévő allegorizáló üzenetközvetítést is föleleveníti. Ennyiben egyáltalán nem a jelenlegi mainstream angolszász kortárs képzőművészetre inkább jellemző nemtani (gender) vagy identitás-diskurzushoz kapcsolódó művészetnek tekintem (a naplókat még talán inkább), hanem a latin területekre jellemző élő örökség rokonának. Hagyományait érti; és nem tartja használhatatlannak a jelen szempontjából e kommunikatív artefaktum struktúráját.

A manierizmus korának, a műértő megszületésének környékén rendkívül népszerű embléma újjászületését valósítja meg ugyanis a művész a képhez rendelt szöveg együttes szerepeltetésével. Olyannyira szoros a rokonság, hogy a kép és a szöveg az esetek túlnyomó többségében egymást értelmezi, erősíti – azzal szemben, milyen gyakran fordul elő a kortárs művészetben e két elem dekonstrukciós, jelentést elbizonytalanítani célzó, vagy csak újabb horizontokat megnyitó egymás mellé állítása. Továbbá mindenféleképpen lázadás e döntés a csak szimbolikus-képi, és a csak racionális-intellektuális szupremáciákra törekvő (képzőművészeti) áramlatok ellen is.

A lázadás – vagy inkább tiltakozás – a választott szövegrészletek, fogalmak egyes eseteiben olykor értékhierarchia alapú állásfoglalásba torkollik: itt egyes helyeken a dekonstrukciótól sem idegenkedik a művész. Az európai nagypolitika kulisszává vált jelszavai, jelmondatai mögötti kiüresedettségre utaló finom irónia rejlik a képek és a szövegek közti vélt vagy valós diszkrepanciákban. (Trust is the fundamental human need – azaz a bizalom az ember alapvető szükséglete – vagy: But what forms a crowd into a real community? – azaz mi teszi közösséggé a tömeget?)

Ugyanez a kritikai szál kevésbé mutatható ki a gender diskurzusából vaskosan értelmezhető naplók esetében – bár a falon kitárulkozást-bezáródást végző, elektromos motorokkal meghajtott naplófödelek nagyon direkt pihegő pillangói nem is szerepeltek itt. A kritikát játékba nem hozó kitárulkozás motívuma azonban a fölnagyított (ornamentikáknak ismét indokolt szerepet a fedelek borításán biztosító) napló-objekteknél kézenfekvő. E művek legnagyobb értéke az őszinteség, ami további objektív értékkategóriák bevezetésének ellenáll – a művész bátorságával találkozva belső világát, dilemmáit elfogadhatjuk, vagy elutasíthatjuk. A tányérok univerzalitásra törekvésével rokon elem, hogy a mikronarratívákhoz – szűk ismeretségi, baráti körben zajló eseményekhez – a művész minden esetben párosít a korra jellemző, az adott szituációra egyben befolyással is bíró vezető médiahírt. Ezek állandó jelenléte mintha az intimitás elvesztéséről tudósítanának: azaz a kellemességet megtestesítő kikapcsolódási külsőségek a globális erőszak tudomásának köszönhetően díszletekké foszlanak, s mentsvárunk, a személyesség is illúzióvá lesz.

Megjelent a Balkon 2012/4 számában.

1 András Edit: Ki írja a kánont? Műértő, 2012. február

2 Samuel Beckett 1931-es Proust-monográfiájáról van szó, amely az Eltűnt idő nyomában nyomán született filozófiai értekezés.

3 Brandon Carter 1973-as előadása a Kopernikusz születésének 500. évfordulójára rendezett krakkói szimpóziumon.

Paksi Endre Lehel